Dolgozatom célja, hogy Bultmann 1955-ben Edingburghben tartott úgynevezett Gifford-elôadásokon elhangzott anyag szerint vizsgáljam az ember helyét a történelemben és az eszkatológiában. Megpróbálom szigorúan követni az elôadásról készült könyv gondolatmenetét, és néhány alkalommal összevetem az ottani gondolatokat másokéival és sajátoméval.

Történelem, történelemszemlélet, történelemértelmezés

Számomra úgy tűnt, hogy az egész elôadássorozatnak az volt a célja, hogy értelmezze és definiálja a két fontos fogalmat, hogy mi a történelem és mi az eszkatológia. Most mégis, itt a dolgozat elején hagy álljon itt néhány mondat definícióként. Történelem - saját megfogalmazásom szerint - talán: az az eseménysor, amely bekövetkezett és bekövetkezik az emberiségben, az emberek körül és az egyes ember életében. Bultmann elôadása elején leszögezi, hogy az ember ki van szolgáltatva a történelemnek. Az egyén élete össze van fonódva a történelemmel, és életét nem csak a terv, tett, szándék vezeti, hanem ki van szolgáltatva a sorsnak, a végzetnek (körülményeknek is).

"Lehetséges-e azonban számára az, hogy kitűzzön egy célt, melyet el kíván érni, és megválassza azt az utat, amelyen el akar jutni céljához? Az ember mindenkor tudatában volt annak, hogy ez csak korlátozott mértékben lehetséges. Megértették, hogy függnek a körülményektôl, és hogy egy életterv megvalósításához hozzátartozik a küzdelem az ellentétes erôkkel, és hogy ezekkel az erôkkel szemben az emberi kiválóság olykor alulmarad."

Ez a tapasztalat, már igen régen sok problémát vetett föl. Nemcsak minden kor filozófusai foglalkoztak ezzel, hanem minden kor gondolkodó embere is. Az ószövetségi szentírásban a kezdeti "jó tett helyében, Istentôl jót kapsz" szemléletet - amely a deuteronómista történetíráson át a bölcsességirodalom egy részéig jellemezô - felváltotta egy másfajta szemlélet, amely szerint az Isten, a történelemnek véget vetve tud (csak) igazságot tenni (kialakuló feltámadástudat). De ne szaladjunk ennyire elôre, majd a dolgozatom végén írok Isten igazságáról, a keresztyénség reménységérôl.

Adott a probléma, hogy a történelemben van-e valami cél felé tartás, valami elérhetô eredmény. Vagy csak ki vagyunk szolgáltatva a világban uralkodó erôknek? Mik ezek az erôk? A régi ókori görög történetírást leginkább az jellemezte, hogy az emberek sorsát az istenek szeszélye és egymás elleni harca határozta meg. Ez inkább mitológia, mintsem történetírás. Ezért ezt az idôszakot szokták történelem elôtti idôknek is nevezni. Lehet, hogy ez a fajta "korfeljegyzés" nem megfelelôen tárgyilagos, és nem teljesen hiteles, de ez a kifejezés (történelem elôtti) ilyen értelemben számomra önellentmondás. Keresztyénként én a teremtés elôtti korszakot tudnám történelem elôttinek nevezni, de azt is csak akkor, ha a történelem kizárólag az ember körüli eseményekre korlátozódik. Ugyanez lesz a problémám a dolgozatom vége felé is, ahol az apokalipszissel véget ér a történelem (hogyan, ha az ember létezése nem szűnik meg!). Folytatva a mítoszok világának történetiségét, azért különbséget érzek, mondjuk a Gilgames-eposz kozmológiája és a Homérosz Iliászának tényei között. Bultmann Gustav Hölscherre hivatkozva azt állítja:

"Valódi történelmi elbeszélés akkor jön létre, amikor egy nép átéli ama történelmi eseményeket, amelyek során nemzetté vagy álammá formálódik."

Ez a fajta meghatározás számomra azért is pontos és elfogadható, mert tudva a történelembôl, nem csak nemzetek, hanem államok története is volt, van, lesz. Egy-egy állam több nemzet kényszerű, vagy kívánatos egységébôl is születhet (gondoljunk a Római Birodalomra, az USA-ra, vagy például a Szovjetunióra). így született meg az igazi történetírás: Izraelben a filiszteusok feletti gyôzelmek, vagy Görögországban a perzsák elleni szabadságharcok eredményeként.

A görögöknél a történetírás a tudomány egyik ága lett. A kezdeti "logografosz"-okban még összefonódik a történelmi és a földrajzi érdeklôdés. Hérodotosznál (akit a történetírás atyjaként emlegetnek) még az események oka az istenek kormányzó tevékenysége, ami bünteti az igazságtalanságot, és elejét veszi a túlságos jólétnek. Thuküdidész már nem veszi figyelembe az isteni befolyást, a cselekedetekre és eseményekre pedig nem alkalmaz morális mércét. Tehát itt már nincs meg a rossz tetteket követô büntetés, ilyen fajta értelme itt már nincs a történelemnek. A történelemnek tanulmányozásának annyiban van értelme, amennyiben hasznos útmutatással szolgál (a jövôre nézve). A történelem ilyenformán tanító-mester. Ezt Polübiosz is így tartotta, akire szintén jellemzô volt, hogy a történelmet a természet analógiájára értelmezte.

"A gyakorlati történelembôl sarjadó tapasztalatot a való életre irányuló legjobb nevelésként kell megbecsülni".

Részben ellentmond ezeknek a gondolatoknak Bultmann állítása, miszerint ezek az ókori történetírók nem tekintik a történelmet a jövô iránt érzett emberi felelôsség területének (globálisan nem).

A iméntiekhez képest más szemlélete és értelmezése van az ókori zsidó történelemnek. Leírásaiból hiányoznak a részletesebb jellemzések ellentétben a tengeri hajós népekétôl, ahol gyakran találkozunk festôi ország-leírásokkal. A legdöntôbb különbség persze az, hogy az emberek cselekedeteit Isten elrendeléseként értelmezik. Gondolhatunk például arra, hogy az egyiptomi fogság idején az úr az, aki megkeményíti a fáraó szívét. Saját népük szempontjából pedig cselekedeteiket az isteni parancs követése, vagy megszegéseként értelmezik.

"A zsidó történetírás ezért nem tudományos a görög értelemben. Nem a történelemben működô immanens erôk megismerése érdekli, hanem Isten szándéka és tervei, aki teremtôként egyben a történelem irányítója is, és azt bizonyos célhoz vezeti."

A zsidó ember visszapillantása a múltba kritikai vizsgálódást jelent, figyelmeztetés a jelenhez.

Az ószövetség-kutatás szerint a különbözô bibliai forrásoknak megvan a maga sajátos, jellemzô történelemi irányultsága. A Jahvista forrás legfôbb vezéreszméje a Júdea által vezetett egység gondolata. Habár ennek a forrásnak a végén a tizenkét törzs egységének felbomlásáról kapunk hírt, az eszményi jövôrôl tanúskodik, hogy majd visszaáll az egység Júdea és királyai vezetése alatt. Az elohisztikus hagyomány szerint a történelem menete az Isten ígéreteinek van alávetve, végcélja Dávid uralkodása Izrael felett. A történelem halad a maga útján célja felé, és az isteni büntetések értelme az, hogy az embereket közelebb viszi ehhez a célhoz. A Papi kódex hasonlatos ezzel, kimutatja Isten uralmát a múltban, és meghirdeti a jövôre nézô ígéreteket.

összességében tehát az ószövetség egységben értelmezi a történelmet (de nem a természettel való analógia alapján, mint például a görögök). A történelem a nép nevelését és irányítását mutatja be, ahogyan Isten választottjaihoz viszonyul, és azok ôhozzá. Isten terve irányt ad a történelemnek, de, amennyiben a cél elérése az emberek engedelmességén múlik, akkor hogyan teljesülhet be az Isten ígérete? Erre a kérdésre a zsidó apokaliptika tud válaszolni, habár ez csak elvétve jelenik meg az ószövetségben (ézsaiás 24-27, Dániel).

A történelem eszkatológiai értelmezése

Bultmann a következô definíciót adja:

"Az eszkatológia a "végsô dolgok" doktrínája, vagy pontosabban szólva azoké az eseményeké, amelyekkel a számunkra ismert világ véget ér. Az eszkatológia tehát a világ végének, pusztulásának doktrínája."

A világ pusztulásáról több nép mitológiájában is olvashatunk. A tűz, víz, vagy más természeti katasztrófa fogja majd elpusztítani a világot.

Fontos megjegyezni, hogy a mai eszkatológikus szemlélet a világtörténések periodicitásának elképzelésébôl fejlôdött ki. Az éves ciklusok, a négy évszak, a csillagok járásának analógiájára az úgynevezett primitív népek "nagy világév"-rôl beszéltek. Több nép korszakokról beszél, amelyet fémekkel fémjelzett (arany, ezüst, bronz, vas). A világév menetét kezdetben csak a természet ismétlôdései határozták meg, késôbb a korokban élô nemzedékek jellege (innen a fémelnevezések). A kozmikus világév az idôk során a világ történetére egyszerűsödött. Innen a görög apokataszászisz kifejezés (visszaállítás). Ezt az asztrológiai kifejezést Origenész (és tanítványai) tették teológiai kifejezéssé.

Az eszkatológia az ószövetségben más értelemben szerepel. eszkatológia: " nem a végsô dolgokról szóló tanítás (= tantételek a világ végérôl). Az ember szorongatott helyzetét úgy éli át, mint Isten távollétét. A jövô nem az, ami eljön, hanem aki eljön."

A próféták üdv- és balsorsjövendölései nem a világra, hanem Izraelre és ellenségeire vonatkoznak. Bultmann elôadásában azt mondta, hogy a messiásvárás eredhet a kozmikus mitológiából, ami persze a zsidóságnál historizált, mert Dávid házából való királynak kell lennie. Nagy változást hozott az a szemlélet, amikor a történelmet már az eszkatológia szempontjából értelmezik. Ez a nézet eltávolodik az ószövetség világától.

Az újszövetségben jelen van az ószövetségi szemlélet, de az apokaliptikus elgondolás a dominánsabb. Bultmann szerint Isten uralkodása, melyet Jézus jövendölt, eszkatológikus jövendölés. A vitatott pont, hogy ez az uralom küszöbön áll, sôt Jézus ördögűzéseiben felderengeni látszik, vagy pedig saját személyében jelenvaló.

Jézus Keresztelô János kérdésére a következôt üzeni János tanítványaival:

"Menjetek el, vigyétek hírül Jánosnak, amit láttatok és hallottatok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások tisztulnak meg, süketek hallanak, halottak támadnak fel, a szegényeknek az evangélium hirdettetik"

Bultmann által felvetett ószövetségi probléma, mely szerint a célhoz való eljutás feltétele az ember engedelmessége, itt már nem probléma, mert a vég eljövetele nem kötôdik az ember által teljesítendô feltételhez. Jézusnál az ítélet nem konkrét emberekre, bűnökre vonatkozik - ami még most az itteni létben megtörténhet, akár az ószövetségi gondolkodásmód szerint - hanem az ítélet mindenestül az utolsó ítéletre összpontosul. A korai keresztyénség továbbvitte a jézusi eszkatológiát, Bultmann szerint ennek egyik jellemzô példája a Márk evangéliumának 13. fejezetében szereplô rész. Pál is hasonlóan tanít.

Krisztus második eljövetelét a kora keresztyének közelre várták (pl.: 1Kor 15,51sk).

"Az eszkatológia problémája abból a ténybôl nôtt ki, hogy a várt világvége nem érkezett el, hogy az "Emberfia" nem jelent meg az ég felhôin, hogy a történelem folytatódott, és hogy az eszkatológikus közösség is kénytelen volt belátni: történelmi jelenséggé vált, a keresztyén hit pedig a világ egyik új vallásává lett."

Valóban voltak túlzottan rajongók az elsô gyülekezetekben, akik annyira "visszavárták az Urat", hogy nem dolgoztak, nem házasodtak, stb. Ezeket Pál is megfedte. Kicsit cinikusnak és elkötelezetlennek érzem Bultmann imént idézett megállapítását. Habár a fent említett tények igazak, azok az elsô keresztyének nem válhattak tévedés, elítélhetô naivság áldozatául. Mivel Krisztus kijelentette, hogy azt a napot még ô sem, csak az Atya tudja, és szüntelen várakozást kér tôlünk, ezért minden kor keresztyéneinek az a feladata, hogy visszavárja az Urat.

"Ezért legyetek ti is készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amelyikben nem is gondoljátok!"

Persze a Bultmann által felvetett probléma az, amely "kidolgoztatta" a keresztyénséggel a keresztyén eszkatológiát.

Néhány gondolat a késôbbi korokból

Sokfajta megfogalmazást kapott az "idôk jelei". Sokan tudni vélték, hogy milyen jelek fogják megelôzni a végsô ítéletet. Ehhez gazdag képi világot ad a Jelenések könyve, amelynek értelmezése nem is olyan egyszerű feladat. Az igen gazdag szimbólumrendszert az orthodox egyház például nem tárja hívei elé (istentiszteleten nem olvas fel belôle) félreérthetôsége miatt. Jézus azt is megmondta elôre, hogy lesznek tévtanítók (szekták) akik majd azzal álnak elô, hogy ô mikor jön vissza.

A parúzia (Jézus Krisztus visszatérése) véget vet a történelemnek. Az ítélet után eljön Isten Országa (egyeseknek).

Augustinus dolgozta fel képletes és igen hasonlatos módon az eszkatológia közösségi dimenzióit a De civitate Dei művében. Joachim Del Fiore az egyetemes történelmet három részre osztotta, mely szerint a mostani, a harmadik korszak:

"A szentlélek korszaka, melyrôl új vallási mozgalmak megjelenése tanúskodik, s amely az egyház reformjához és megújulásához, valamint a béke és az egység végsô megvalósulásához vezet a földön."

A felvilágosodás támadta az egyház tanítását, és a végsô dolgok keresztyén dogmáját babonának tartotta, amelynek nincs semmi valóságalapja. Marx azt állította, hogy a vallás csak vigasztalni próbálja a jelenben szenvedôket, és csak kecsegtet másvilág örömeivel, eközben eltereli a figyelmet azoktól a feladatoktól, hogy átalakítsák, és jobbá tegyék a világot.

Jézus tanításának apokaliptikus jellegét a XIX. században ismét felismerték (Johannes Weiss, Albert Schweitzer).

Ezek után jött Bultmann, akit a mítosztalanítási törekvései határoztak meg, szerinte az eszkatológia is "mítosz", melyet egzisztenciálisan kell értelmezni.

Befejezés, összegzés

A bultmanni elôadás (könyv) igen logikus, és tervszerű. Mégis, következtetéseivel nem mindig értettem egyet. úgy érzem dolgozatomban sikerült követnem Bultmann gondolatmenetét, olykor-olykor kisebb kitérôvel, értelmezéssel, kritikával. Az eszkatológia mint téma, azért is fontos, mert a keresztyének legfôbb reménységében csúcsosodik ki.

"Akkor így szól a király a jobb keze felôl állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot"